SIKERÜLT!!! Maratonfutó lettem!
Vasárnap reggel már 7 órakor úton voltunk Szilvivel Rotterdamba, mert még a futócsomagomat is fel kellett venni a rajtszámmal együtt. Kisebb parkolási nehézségek után megtaláltuk a futóközpontot és még pont időben sikerült az adminisztrációt elvégezni, mielőtt a tömeg megérkezett volna. Az 1754-es rajtszámot kaptam, ezt kellett célba vinnem! Az időjárással kicsit mellélőttünk, mert a magyarországi versenyekből kiindulva jobbra számítottunk és hát itt most eléggé szeles volt. A rövidnadrág + póló kicsit "csípős" volt, de összességében nem zavart ez futás közben...
Szóval 10.30-kor indult el 8000 ember, ami előtt nem volt túlságosan impresszív a felvezetés, legalábbis a pesti versenyeken sokkal több volt a zene és a felkészülés... Itt például semmilyen bemelegítést nem szerveztek, mindenki oldja meg, ahogy akarja. A rajt pillanatában talán emiatt sem éreztem magam valami hűdejó hangulatban, szó szerint inkább izgultam és fáztam... Aztán, ahogy elkezdtük és feldübörgött a fülemben Marusha automatikusan fókuszált lettem, figyeltem az időmet kilométerenként és egy nagyon egyenletes teljesítményt hoztam. Egy kicsit a szokásos futások alá tettem a sebességet, bízva benne, hogy ez elegendő energiát ad majd a második részre.
Így utólag belegondolva azért félelmetes volt, mert SOHA nem csináltam ilyet korábban! A leghosszabb táv, amit EGYSZER teljesítettem az a 30 km volt és azért ott a végén már eléggé egy darabban volt a lábam, nehezemre esett mozogni. Ha volt félelmem a maratonnal kapcsolatban, az ez volt, hogy a lábaim "beállnak" és bármennyire akarom, nem tudom majd őket behajlítani sem... 10-12 kilométereket meg nem lehet legyalogolni....
Szóval az eleje nagyon jól ment, 3km-nél futottunk át az Erasmus-hídon (ez szerepel az érmen is) ami szép volt és nem is túl megterhelő, mert az emelkedő rajta nem volt vészes. Utána inkább lakóházak között csalinkáztunk, legalábbis nekem nem tűnt fel egy érdekesebb épület sem, mindez megint csak kontrasztos Budapesthez képest, ahol csak kapkodja az ember a fejét, annyi érdekes helyen jár. Viszont itt nagyon sokan drukkoltak az utak mellett, zászlókkal, transzparensekkel, volt olyan, aki privát szervezésben osztogatott banánt és nem csak a hozzátartozóinak, hanem bárki kaphatott. Persze mindezekből én annyira sokat nem is érzékeltem, mert leginkább a futásomra koncentráltam. 12 km-nél elkezdtem érezni némi enyhe fájdalmat a jobb bokám tetején, de aztán ez pár kilométer után el is múlt, mint utóbb kiderült pár gombostűfejnyi részen valami kidörzsölte a bőrt, talán a zoknim gyűrődött meg. 15 km felett már éreztem némi fáradságot a jobb combomban, de könnyedén ment a futás és élveztem a dolgot.
Ja, öt kilométerenként voltak a frissítőállomások, ahol kizárólag (!) vizet és energiaitalt lehetett kapni! Ha nincs nálam privát szőlőcukor és csoki akkor kábé 28 km-nél kidőlök, ez egészen biztos! Még jó, hogy a honlapjukon ezt az infót előre olvastam és így betáraztam némi hazai Grappo szőlőcukrot. A félmaratonokon megtanultam, hogy nekem ez szükséges, mert különben egyik pillanatról a másikra egyszerűen leesik a vérnyomásom és onnan már gyötrelmes bármi. Persze mindezt csak a második felére tartogattam.
A félmaratoni táv tényleg könnyedén megvolt kb. 2:10 alatt és éreztem, hogy még sok van bennem. Visszafutottunk a hídon a belvárosba, ahol gondoltam, hogy találkozom majd Szilvivel, így ez volt a következő kitűzött cél számomra. Mindez 27 km-nél történt, könnyen kiszúrtam a tömegben, ő is engem, akkor készült ez a kép:
Ekkor még tényleg őszintén mosolyogtam, nemsokára azonban jött az a bizonyos "Fal". A 29-30 kilométerek nagyon nehezen mentek és a 30. km-i frissítőállomásnál sétálnom is kellett, hogy rendesen igyak és elkezdjem előszedni a szőlőcukrot/csokit, amit innentől kezdve folyamatosan rágtam. Talán 100 métert gyalogoltam, amikor megpróbálkoztam az újraindulással. Viszonylag simán ment is, azaz mondjuk úgy, hogy el lehetett viselni. Ekkorra már a lábaimban lévő sok száz izom kettő csomóvá állt össze: egy nagy a combom és egy nagy a vádlim... A tüdőmmel végig semmi bajom nem volt, sehol nem szúrt, fájt, levegőt is rendesen kaptam. A hátam és a karjaim "álltak" be, azokat úgy-ahogy sikerült megmozgatnom. Viszont a lábaimból csak nem tudtam kiszedni a fásultságot, fájt, égett és szabályosan erőlködnöm kellett. 32 körül eszembe jutott még egy lassítás ötlete, amit aztán hangos szóval vetettem el, ha innentől kilométerenként megállok soha nem végzek, inkább beálltam valaki mögé és a horizontom a kék cipőire szűkült, ő húzott be a 35. kilométerig, ahol ismét magamhoz vettem némi energiaitalt és szőlőcukrot. A gyaloglásból indulás már nem is volt olyan piszok nehéz, tudtam mit kell tennem, kinéztem magamnak megint valakit és a következő öt kilométer nem is esett annyira nehezemre. Érezhetően lassabban futottam, mint előtte, de már hozzászoktam a fájdalomhoz és ekkor már olyan közel voltam a végéhez, hogy nem volt semmi ami megállítson. 33 km körül azért eszembe jutott, hogy "énilyetaztánsohatöbbet" de az utolsó 5-7 km már sokkal több pozitív tartalommal telt meg.
Az utolsó egy kilométer és a célegyenes mámora leírhatatlan és meghatározó élmény az életemben, sírtam és nevettem egyszerre, eszembe jutott sok minden az elmúlt négy év futásaiból és hát nem tagadom nagyon nagy álmom volt ez nekem már egy ideje. A célban aztán kezet ráztam a Rotterdam "polgárjenőjével" és megkaptam az érmemet. A nettó időm 4:35:25, amivel maximálisan elégedett vagyok, főleg, hogy a grafikonon is látszik, a feléig szinte teljesen egyenletes a teljesítményem, a végén pedig fokozatosan lassultam le, tehát nem volt semmi meghalás és feltámadás, mentem mint a gép. Beérkezés után még sétálni kellett az autóig kb 30 percet, ami nem volt a legkellemesebb, de nekem legalábbis ez kell, mert ha azonnal leülök, akkor még ma sem kelek fel... Így másnap is teljesen rendben vagyok, érzem azért a lábaim, de semmi erős fájdalom.
 |
| Az érem |
 |
| A hivatalos adatok és a grafikon |
 |
| A kollegák kedvessége hétfőn |
Hogy mi lesz ezután? Ki kell majd találni valamilyen célt, mert mindenképp szeretném folytatni a futást és határozott cél nélkül azért nem olyan könnyű megtalálni a motivációt. Félmaratont még mindenképp fogok teljesíteni és talán a maratonnak is nekifutok megint, ha találok időt a felkészülésre. Az egyik legfontosabb talán, amit megtanultam, hogy ha becsültettel felkészül az ember a verseny előtti pár hónapban és teljesíti a heti ötszöri alkalom során a 40-50 kilométert, akkor képes lefutni a maratont. A felkészülés az igazi kihívás, a verseny már "csak" hab a tortán.
